Vannak emberek, akik a narancsot szeretik. Vannak akik a szegfűt. Vannak, akik mindkettőt, vannak akik egyiket sem. Vannak olyanok is, akik tök más dolgokat. Vannak, akik csak magukat szeretik, talán ők vannak a legtöbben. Matematikailag halmazokba rendezhetjük őket és magunkat is besorolhatjuk a halmazokba. Normális szabályok szerint egy épeszű világban, a halmazok metszeteiben sokaság keletkezik. Ha a szabályokat úgy alakítják, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van, akkor gyakorlatilag a metszeteiben kongó ürességet tapasztalunk. Matematikai nyelven ezeket a közös elemet nem tartalmazó halmazokat diszjunkt halmazoknak hívják. A mai társadalmakra jellemző polarizáció miatt egyre több ilyen halmaz van. Erre mondják azt, hogy valaki beleszorult a saját véleménybuborékjába és onnan nem lát ki. Babits is megírta már a Lírikus epilógja című költeményében ezt az érzést, "Vak dióként dióban zárva lenni". 

A halmazhoz tartozás konzervált állapota számít, nem elvek mentén, megszegett ígéretek és csalódások, hanem vágyvezérelten és relativizálás alapján hozzuk meg döntéseinket. 

Egy másik zseni, Huxley gondolatai jutottak eszembe. "..mi az ördögön marakodnak? Megmondom. Azon, hogy eldöntsék, min utazzunk a pokolba. Kommunista expresszen vagy kapitalista versenykocsin, individualista autóbuszon vagy az állami ellenőrzés sínjein döcögő kollektivista villamoson. Rendeltetési helye mindegyiknek ugyanaz. Valamennyi a pokolba tart. Értelmes ember egyszerűen képtelen effajta viták iránt érdeklődni. Mert értelmes ember számára a pokol a fontos és nem a szállítóeszköz, amivel odajut."

(Aldous Huxley: Pont-ellenpont)