Amikor tudósításokat hallunk a távoli Himalája hegységből, hogy eltűnt vagy lezuhant egy hegymászó, felkapott lesz a téma, mindenki szakértőként kezdi elemezni a hegymászást. Pálcát törünk az adott mászó felett, miért ezt vagy azt csinálta, miért döntött így vagy úgy. A sajnálat és gyász hangjai közé befurakodnak a szkeptikus vélemények is, a maguk érvrendszerével, hogy a hegymászásnak nincsen társadalmi haszna és a hegymászó „hősiessége” nem hasonlítható össze egy tűzoltóéval vagy egy orvoséval.

Próbáltam megérteni a lélektanát: mi az értelme ennek az egésznek? Van-e egyáltalán értelme? A családi élet biztonsága helyett miért választja valaki ezt a veszélyes utazást?  Ha a mérleg egyik serpenyőjében az van, hogy a gyermekével játszhat,  a családjával tölthet időt, akkor miként lehetséges, hogy a mérleg mégis a másik serpenyő felé mozdul, amiben egy életveszélyes kaland várja? Miért kell valakinek az emberi teljesítőképesség határát próbálgatni? Miért kell túlfeszíteni a húrt? Aki odamegy, az felkészül erre és a maga természetességében megtörténik olykor a tragikus halál, ha a körülmények kedvezőtlen összjátéka lép fel?

Dr. Kenneth Kamler : Orvos az Everesten című regénye megérintett és nekem sok kérdésre választ adott, ezekkel a lakás melegéből olyan távolinak és értelmetlennek tűnő dolgokkal kapcsolatban. A szerző személyes élményein keresztül mutatja be az expedíciók életét, a rájuk leselkedő veszélyeket, az orvos munkáját és a mászók lelkületét, erényeit és gyengeségeiket. Az 1996-os tragédia megélése és leírása szívbe markolóan tragikus mementója annak a drámának, ami egyetlen nap alatt nyolc mászó életét követelte.

Regényének számomra legerősebb gondolata: „..elérni egy hegycsúcsot nem annyira szükségszerű, mint visszatérni onnan.”

Arthur B. Dumpling